Csak mert visszautasított, attól még szereted. De még mennyire. Amint alkalmad adódik, kisegíted a bajból, hogy az adósoddá váljon. Kötelezed a szerelemre.
(Jó hosszú rész, vagy legalábbis hosszabb az előzőekhez képest. :)
14+, Angst.
Belle felhúzta a térdét, majd kinyitotta a regényét a jelzésnél. Azonban pár perc múlva ismét lerakta. Nem ment. Képtelen volt a történetre koncentrálni. Már két nap is eltelt a Lokival való veszekedése óta, ám ő nem tudta elfelejteni azt. Nem csak nem tudott aludni, hanem még nap közben is szinte állandóan kísértette a síró férfi képe.
Úgy döntött, inkább lefekszik. A könyvet letette az éjjeliszekrényre, ő maga pedig magzatpózban lehunyta szemét. Lassan eleredtek a könnyei. A szobában senki sem volt rajta kívül, a vastag takaró pedig nagyon puha, és meleg volt. Viszont a lelke mélyén borzongatóan hideg volt. Így szunnyadt bele a sötét, veszélyes álomba.
...
-IGYEKEZZ, BABETT! SIESS! ISTENEM...
A gyermekotthon ajtócsapkodástól, zokogástól és üvöltözéstől volt hangos. A főnökasszony magán kívül volt. A haját tépve terelgette a félelemtől kábult csemetéket végig a folyosón, melynek végét már kezdte ellepni a füst. Mindent legyőzött a kétségbeesés, és a...
-Tűz! Tűz van! -sikoltotta a lány, aki épp most lépett ki bal oldalról nyíló hálójának ajtaján. Mintha nem lett volna mindenkinek világos.
-Jacob! Mindent kiürítettünk? -kérdezte a nő ziláltan egyik idősebb "gyermekétől", aki szintén segített neki a kimenekítésben. A fiú hóna alatt két kislányt hozott.
-Igen, asszonyom.
- Jól van... NYOMÁS, KIFELÉ! Mindenki...
Az épületet lábdobogás töltötte be, ahogy mind végigrohantak rajta. A főnökasszony megkönnyebbülten számolta össze a gyermekeket, biztos távolságban a lángoktól. Ám hirtelen csodálkozva pördült meg: Loki állt a háta mögött. Utána egy kisebb csapat einherjar ácsorgott.
-Felség... -suttogta döbbenten.
-Maga csak ne tátsa az ólajtó száját! -sziszegte a férfi. -Inkább segítsen. Mindenki itt van?
A nő elpirulva bólintott. Ám akkor az egyik kislány riadtan megszólalt. A hangja remegett.
-Nem... Belle bent van...
Loki nem szólt. Futásnak eredt, egyenest a tűztől bomladozó ház felé. Végigrohant a füsttől homályos folyosón, meg sem hallva a mögötte álló kisgyermekek kétségbeesett sírását.
Minden szobába benézett, de sehol sem találta a lányt. Végül, az utolsó hálószobához érve, beütötte az ajtót, és odaszáguldott a szoba hátsó felében álló emeletes ágyhoz. Morogva emelte fel ölébe a még mindig mélyen alvó Belle-t. Nem volt ideje rá, hogy lehúzza róla szorosan ölelt pokrócát, ezért azt is magával vitte.
A lángok lassan elöntötték a szobát, halálos, örök börtönbe zárva kettejüket. Belle halkan nyöszörgött Loki karjaiban. Szemeiben halálfélelem, és a tűz ördögi fénye tükröződött.
...
-Emlékezni fogunk rátok. A Valhallában elfoglaljátok helyeteket, méltó hősökként... Nem gyászolunk, hanem vigadni fogunk... -kántálta a vezetőnő, a remegő árvákat magához ölelve. A levegőt betöltötte a hamu, és a fájdalom szaga. Ám akkor, -ugyanaz a kislány, ki Lokit értesítette Belle hollétéről-, cseppnyi reménnyel a hangjában, megszólalt:
-Jönnek!
Azonnal odapillantottak. A lángok közül, mint valami sötét fantom, Loki lépett elő, kezei között egy apró testtel. A lányok, a főnökasszonnyal együtt felsírtak. Nem csak az örömtől: a kormos férfi látványa igencsak megrémisztette őket. Loki a szemét forgatta. "Nyápic kis bőgőmasinák." gondolta.
Zaklatottan odalépdelt a tömeghez. Gyengéden letette Belle-t a földre, rajtahagyva a takaróját, és lesajnálóan így szólt az árvaház vezetőjéhez:
-Tényleg? Tényleg mindenkit kihoztak?
-Uram, én... én őszintén sajná...-elakadt a szava. Loki pillantásra sem méltatta.
Belle résnyire nyitotta a szemét. A hangok, eltompultak a fülében, ahogy az ismerős arcok riadtan érdeklődve szólongatták.
-Belle! -sikította egy nagyon kicsiny lány, és odabújt a hamutól sötét, arany fürtök közé.
-Nyugodj meg, Babett... Semmi baj. Itt vagyok -motyogta. Bár nem egészen volt így. Az emlékei legmélyén, még mindig ott feküdt a kormos szobában. Nem tudta kiverni a fejéből az akkor érzett halálfélelmet... Vagy Loki könnytől homályos arcát, azon a borzasztó délutánon.
-Őszintén szólva, magam sem tudom, Felség. Senki sincs, aki befogadna minket... -hallotta meg hirtelen tanárának hangját. A nő éppen Lokival beszélt.
-Akkor óriási pácban vannak- mondta a férfi, összevont szemöldökkel. Kis tűnődés után felvetette:
-De... Talán segíthetnék... Igaz, nem túl sokat, viszont... Khm, biztos hasznos lenne.
Közben az ébredező Belle-re nézett, és sejtelmesen mosolygott.
-Befogadom Belle-t. Magammal viszem a kastélyba, a saját lakosztályomba. Persze csak, mint gyámomat. Mától velem lakik.
-Uram, kérem, én nem engedhetem meg! Nem tudhatom, hogy nem fogja-e...
De Loki ismét közbevágott:
-Eva! Kérem,emlékeztetne arra, jelenleg, kettőnk közül ki is van magasabb rangon?
-Ön, Felség, hát persze, hogy Ön...
-Akkor nincs miről tárgyalnunk. És különben is: tudja, elég nagy szégyen, hogy van bőr a képén azt állítani, hogy ártatlan gyermekeket áll szándékomban bántani! -sziszegte. -Köszönöm a bizalmát!
A vezetőnő lehajtott fejjel hallgatta. Nem szólhatott.
Belle ekkor már felállva hallgatta őket, Loki háta mögött, így nem láthatták. De most megszólalt.
-Mi? Veled fogok lakni? Hiszen meg sem kérdeztél! Lehet, hogy nem akarom.
-Na, megszólalt a kislányka! Drágám: biztos, hogy akarod. A korod béliek ölni tudnának, hogy a palotában lakhassanak. Most pedig gyere, vihar készül.
Azzal kézen fogta Belle-t, és már vezette is a kastély felé. A borús felhőzeten átsütő nap fényében, méltóságteljesen fénylettek az aranyló épületek. Az utcákon végigsiető polgárok furcsállva megbámulták a lányt, részben a ruháját borító korom miatt, és részben azért, mert átlagember létére, magával a herceggel sétált, kéz a kézben.
Mikor elérték az óriási építményt, egy pillanatra megálltak.
-Hű... -suttogta Belle, mivel még nem volt alkalma a palotát ennyire közelről látni. Szépsége és tekintélye valósággal lenyűgözte. A bejáratnál két őr állt, kik mikor meglátták Lokit, kezüket fejükhöz emelve köszöntötték őt.
-Éljen sokáig a herceg! -mennydörögték.
Néhány perc múlva már az oszlopok labirintusát járták.
-Hová megyünk? -kérdezte Belle, aki még mindig csodálkozva figyelte az erődítményt. Lokinak fülig ért a szája. Így felelt:
-Csak vigyázz, nehogy a nagy igyekvésben kifúrja a kíváncsiság az édes oldaladat.
És akkor, megtorpantak, valami hatalmas előtt. A férfi felpillantott. Apja, Odin, Asgard királya odafent ült, a trónon. Érdeklődő, de mégis szigorú és könyörtelen pillantással méregette a lányt.
-Atyám... -vigyorogta Loki, közelebb húzva Belle-t.
-Loki. Nem kértem, hogy koszos, egyszerű átlagembereket hozz ide.
-Valóban. Nem kérted. Én viszont igen -felelte a férfi a félelem legkisebb jele nélkül. -Az otthona leégett. Nincs hol élnie. Hát megtagadhatnám-e egy szegény lánytól az otthon melegét?...
-Nocsak-nocsak, úgy tudtam, fiam, téged pont nem érdekel mások sorsa. Vagy tévedek? -vonta fel ősz szemöldökét Odin.
-Talán, most igen... -ironizált Loki. Ám a hangjában némi könyörgés is volt.
A király, hosszan fixírozta Belle-t, átható pillantásával lelke mélyére ásva. A lány lesütötte szemét, és fogalma sem volt róla, mit mondjon. Lehet, hogy a mindjárt leüvöltik, csupán Loki ostobasága miatt?...
Aztán, percek múltán, Odin végre megszólalt:
-Remélem, fiam, tisztában vagy döntéseid következményeivel. Mostantól bármit tesz ez a lány, a te lelkeden szárad. Te vigyázol rá. Te ruházod. Te elégíted ki minden szükségletét. Ám, jól vésd az eszedbe: Nem tűröm, hogy úgy szaladgáljon aztán itt, mintha ő is közénk tartozna.
-Az csak természetes -mosolyogta hátborzongatóan a férfi. Látszott rajta, hogy tökéletesen meg van elégedve a döntéssel.
-Elmehetsz -mondta még utoljára a Mindenek Atyja, mire Loki ismét húzni kezdte Belle-t, immár a folyosók felé. Pompás termek százai előtt sétáltak el. Hirtelen, kis híján beleütköztek a velük szembejövő, gyönyörű nőbe. Aranyvörös haja a hátát simogatta, minden egyes mozdulatánál. Szinte földig érő, mályvaszínű, gyöngyökkel ékesített tógát viselt.
-Szervusz, édes fiam! Ő volna az? - kérdezte méltóságosan, de mégis szeretettel. Nem meglepő módon ő is egyből a lányt nézte meg magának. Belle most már tényleg nagyon zavarban volt, hiszen Odinnál úgy érezte magát, mintha az uralkodó el akarná taposni, vagy felnyársalni .
-Igen. Ő az. Belle, ő itt az anyám, Frigga.
-Jó estét... -motyogta a lány.
-Neked is jó estét, kedvesem. Hálás lehetsz Lokinak, hogy idehozott. Apád már mindent elmondott -tette hozzá Lokihoz fordulva. -Én sem ellenzem, hogy itt lakjon, ha jól viseli magát. Majd szeretnék veled négy szem közt beszélni, ha ráérsz. Esetleg holnap?... Most viszont menj, mutasd meg neki, hol fog aludni.
És fiának vállára tette kezét, majd mosolyogva távozott.
-Nagyon messze van még? -kérdezte Belle félszegen, mikor tovább folytatták a sétát.
-Nem, de végig gyaloglom veled még egyszer, ha újra megkérdezed -morogta a férfi, és azonnal nyitotta az ajtót.
Odabent a lány meglátta azt a szobát, ami szerinte legjobban illett hozzá... Vagyis Lokihoz. A helyiség nagyon tágas volt, főleg ahhoz képest, amihez Belle szokva volt. A bal oldali fal mentén magas könyvespolcok álltak, közöttük pedig a falban egy ajtó. Ahogy a lány jobban megnézte, azt is észrevette, hogy az átjáró a fürdőbe vezet. Jobb oldalon egy óriási, puha paplanos ágy állt, szinte hívogatta Belle-t hogy feküdjön bele. Velük szemközt egy néhány fokos lépcsősor emelkedett a teraszra. Gardrób nyilván nem volt a szobában, mivel Loki az alakváltással tudta változtatni az öltözékét is.
-Csukd be a szád... -vigyorogta közelről a férfi hirtelen, és megérintette Belle állát. Ő finoman elhúzta a fejét, és megkérdezte:
-Hol fogok aludni?
-Ott -felelte a herceg, és az erkélyre vezető lépcső végében álló két oszlopra mutatott. Azokon, zöld villanás kíséretében, egy függőágy tűnt fel, lágy párnákkal. Belle odasétált mellé, és rátette pokrócát, mely még mindig nála volt. A kormos takaró, amint érintkezett a függőággyal, ismét tiszta lett. Ám amikor a lány a polcokhoz lépett, hogy megnézhesse a könyveket, Loki egy pillanat alatt ott termett.
-Nem, nem... Amit szabad a hercegnek, nem szabad a kisgyereknek. Azok a kötetek ott, Belle, olyan bonyolult és összetett tudást tartalmaznak, ami neked még túl magas. Talán egyszer, te is eljutsz odáig, hogy olvashasd. Addig viszont... -nem fejezte be, mert nem akarta elnevetni magát. Belle összefonta a karját a mellkasán. Most már felbátorodott annyira, hogy visszavágjon.
-Képzeld, tudok olvasni! És ha ez elég indíték, nem vagyok teljesen hülye!
-Nem teljesen!
-Tudod, Loki, észre vettem ám, mire készülsz. El akarsz csábítani. De nem fog menni. Tudd, hogy gyűlöllek! És egyáltalán nem sajnáltalak, mikor olyan ostoba voltál, hogy letérdeltél elém abba a nyamvadt pocsolyába! Bőgtél, mint egy ötéves. Még kuncogtam is legbelül. Csak túl bolond voltam, és ezért nem nevettem hangosan.
Loki arcán egy árny suhant át. Belle megrémült. "Talán megbántottam?... De csak viccnek szántam! Na jó, igaza van, tényleg túlzásba estem." Azonban már mindegy volt. A férfi aznap nem mosolygott örömből többet.
Kopogtattak az ajtón. Odakintről egy szerény hangocska hallatszott:
-Uram, meghoztam a vacsorát.
Loki kihúzta magát, mintha mi sem történt volna, és a bejárathoz sietett. Kissé kinyitotta, hogy átvehesse a tálat, megköszönte a cselédnek, majd visszacsukta. A könyvespolc előtt állt egy kis asztal, arra tette le. Belle-nek megkordult a gyomra. A tálca valódi ínyencfalatokkal volt megpakolva. Fájt a szíve, hogy vegetáriánus, ezért nem ehet a májból. Egy ideig állva és sóvárogva nézte, hogyan eszik Loki, majd percek múltán, hízelegve megkérdezte:
-Oh... Na... Bocsi, hogy undok voltam... Nagyon éhes vagyok... Kaphatok néhány falatot?...
Loki erre morogva hozzávágott egy szelet libát.
-Öhm, ne haragudj, de én nem ehetek húst... Viszont bármi mást szívesen megeszek.
A férfi ingerülten felé lökte a tálat.
-Köszönöm! -hálálkodott Belle, és nagyot harapott az érlelt sajtból. Mosolyogva lehunyta szemét, ugyanis az étel íze jóleső érzéssel töltötte el. Mikor kinyitotta a szemét, meglátta, hogy Loki figyeli. De nem mérgesen, ahogy az előbb, vagy kihívóan, hanem szelíden, és ártatlanul. Ahogy megváltozott az arckifejezése, olyan volt, mintha egy másik ember ülne ott. De amint észrevette, hogy Belle figyeli, rögtön a másik, rideg arcát mutatta.
-Mi van, nem láttál még embert? -sziszegte, gondosan tartva a távolságot Belle-től, és a táltól. "Ezt én is kérdezhetném tőled." gondolta a lány. Ám, ehelyett ezt felelte:
-Te miért nem eszel?
-Közöd?! -üvöltötte a férfi, és felpattanva az asztaltól, berohant a fürdőbe. Bevágta az ajtót, maga mögött, majd néhány pillanat múlva tompa vízzubogás zaja hallatszott ki. Loki fürdőzött.
-Gratulálok, Belle, ügyes vagy -szólt fennhangon a lány.-Már az első nap sikerült tökéletesen kiborítanod. Juhú!
...
"Grr, tudtam, nem fog menni! Megmondta: GYŰLÖL. Nem bírom... Éhes vagyok! Nagyon... A fenébe is, éhes vagyok a szeretetére. A tulajdona akarok lenni. Egész nap az ölében henteregni, és lesni a kívánságait... Arra vágyom, hogy hozzám fusson, ha bántja valami, és Egyedül Én tehessem boldoggá, és elégedetté. Szerintem az sem zavarna, ha láncon tartana... Éhes vagyok! Adj ennem! Drága Belle... Nem szeret. Azt mondta: GYŰLÖL. GY-Ű-L-Ö-L."
"Ó, jól hallom, Loki? Szerelmes vagy? Lángra lobbant benned a vágy valami olyan után, melynek birtoklóit eddig esztelennek nézted? Ennyire lágy lettél? Ennyire ostoba? Pedig mi mondtuk, és mennyiszer, hogy az érzelgősek elbuknak. És láss csodát, most lehullt a lepel: Te is érzelgős vagy!"
-Igen? Valóban? -nyögte a férfi, mert a habok tengere lassan teljesen körbevette. A kád már rég túltöltődött, de őt nem zavarta. Újra meg újra alámerült a vízben, közben élet-halál harcot vívva önmagával. -Érzelgős lennék? Éhes vagyok...
Ajkába harapva gondolkozott. A szó első értelmében is éhezett. Reggel óta az a néhány falat máj volt, amit megevett. Nem reggelizett. Nem ebédelt. És hogy miért? Mert az evésnek sosem tulajdonított akkora jelentőséget, mint az önmarcangolásnak, és persze az olvasásnak. Inkább mindig éhen maradt, csak ne kelljen beletörődnie abba, hogy neki volt igaza. Ha hibás volt valamiért, azzal büntette magát, hogy nem evett.
Lassan emésztette fel a szeretetlenség, a magány, és a gyűlölet.
-NEM! -ordította, mert nem csak az éhség mardosta belülről, hanem a Belle utáni vágy is. Körmével sovány, fehér combját kaparta, ütötte magát, feje sajgását pedig csak fokozta, hogy a kád szélébe verte. A rengeteg vízből már alig maradt körülötte: mind a fürdő sápatag fényű kövén terült el.
Ám akkor halk, de azért hallható kopogást hallott. Oly tompát, mint a szívdobogás.
-Loki... Jól vagy?... Hallottam, hogy kiabálsz... Bemenjek?
-Ne! -kiáltotta a férfi gyorsan, mivel átvillant az agyán, hogy milyen szívbemarkoló emlék lenne Belle-nek, ha ilyen állapotban, ráadásul meztelenül, látná. Kiugrott a kádból, megtörölközött, majd egyetlen csettintéssel hálóruhát varázsolt magára. Kitárta az ajtót, és kilépés után becsukta maga mögött. A lány ott állt előtte. Félénken megszólalt.
-Bocsi, de nincs hálóingem... Kaphatnék egyet?...
Loki lehangoltan bólintott, és máris egy csodaszép, halvány rózsaszín, csipkés és puha hálóköntöst tartott a kezében. Belle boldogan elvette, majd magához ölelte.
-Ez gyönyörű! Köszönöm! Hol öltözhetnék át? És jól esne egy kis meleg víz is...
-Mindent odabent -bökött a háta mögé, a fürdőszoba ajtajára Loki. -Csak tessék.
Amint a lány hátat fordított neki, gyengéd kézmozdulattal eltüntette a fürdőből tombolásának nyomait, így mikor Belle bement, már egy rendezett, takaros fürdőt talált.
-Nagyon jó volt odabent! Még soha életemben nem habfürdőztem. Köszi, hogy beengedtél -hálálkodott, mikor végzett.
Bármennyire ellenállt, Loki képtelen volt megállni, hogy meg ne nézze a lányt jobban. Így, hogy megfürdött, és megmosta a haját, még csábítóbb volt. A ruha, amit kapott, mintha pont arra készült volna, hogy kiemelje a bájait: hosszú, göndör, aranybarna haja, puhán omlott a térdéig, dús, gömbölyű ajkai kedvesen mosolyogtak. Dereka, mely nem volt se túl vékony, sem túl vastag, édesen csípőjébe gömbölyödve, arra hívta a férfit, hogy ölelje. "A vonalai varázslatosak, főleg az alkarja, a combja, és az arca..."
-Mi az?... -kérdezte elpirulva Belle, félbeszakítva ezzel Loki vizitálását. A férfi igyekezett pókerarcot vágni szemlélődés közben, nehogy elárulja, hogy igazából őt nézte.
-Ó, semmi, csak elgondolkoztam -felelte, mert mondjuk, igaza is volt, tényleg gondolkozott.
A lány fellibegett a függőágyig, majd lehuppant belé, kuncogva a párnák közé bújva, fülig betakarózva kockás takarójába.
-Loki... Kérdezhetek valamit? -szólalt meg némi idő múlva. Az említett bólintott. -Miért ilyen fehér a bőröd?
Csend lett. Aztán, Loki adott egy kényszeredett választ. Látszott, hogy nem szívesen beszél róla.
-Nem tudom. Kitalálom, zavar.
-Nem! Ugyan már! Nekem így tetszel -nevetett Belle. -Azért kérdeztem, mert látom, hogy annyira más vagy... Azt hiszem, én is ilyen vagyok. Nézd csak, nekem is fehér a bőröm...
-Ugyanolyan vagy, mint én?! Tényleg?! -sziszegte Loki, miközben ismét ökölbe szorult a keze. -UGYANOLYAN?! Gyűlölnek, megaláznak, de annyira, hogy legszívesebben végeznél magaddal?... Csakugyan, pont ugyanolyan vagy, mint én?...
A lány ledöbbenve nézte. Fogalma sem volt róla, hogy egy egyszerű kérdés képes ennyire felhúzni Lokit. Közben a férfi még egy ideig hullámzó vállakkal, könnybe lábadt szemmel nézte, majd az ágyon fekve magára húzta takaróját, hátat fordított Belle-nek, és még odamorogta:
-Jó éjszakát... -a hangjában hallatszott, hogy majdnem sír.
-Jó éjt! -motyogta Belle, és bűntudattól ittasan, még hozzátette:
-És kérlek, ne haragudj...
...
Nem látok semmit. A tűz démonjai híven takarják a szemem. Takaróm, zihálástól vizes testemre tapad. Félek. Mindenhonnan csak a pernye, és a halál csapdája közeledik, készen rá, hogy foglyul ejtsen. Próbálok minél kisebbre összehúzódni, hogy a lángok minél később érjenek el. Morajlást hallok, és felnézek. Végzetem könyörtelenül készül rám dőlni, egy hatalmas, égő gerenda képében. Behunyom a szemem, mielőtt az ördög küldte borzalom látványa végleg a sötétbe taszítaná a lelkem...
Belle lihegett, mikor felpattantak a szemei. Egy ideig még az álomba ragadva meredt maga elé, a csillagos égre, de aztán már csak nyugtatta magát.
Aztán, meghallott valamit. Halk volt, és egészen közeli. Olyannyira, mintha a hang okozója közvetlenül előtte lenne. Valaki lélegzett. A lány pislogott néhányat, hogy szeme hozzászokjon a sötéthez, és akkor meglátta. Loki volt az: ott ült vele a függőágyon, szemben. Nagy, kék szemeivel kíváncsian figyelte.
-Sikítottál, és fetrengtél -mondta magyarázatképpen, miért van ott. -Felébresztettél.
A férfi fáradtan elmosolyodott, és közelebb hajolt. Orrát finoman a lány hajához érintette, és odadörgölte. Kissé hátrébb húzódott, de még mindig közel. Egyik kezét finoman kinyújtotta, és ujjával végigsimított Belle állát.
-Rosszat álmodtam... -suttogta a lány szégyenkezve. Ahogy újra felsejlettek emlékeiben azok a végtelennek tűnő percek a tűzben, megborzongott. Loki észrevette, hogy a lány szeme elhomályosodik a könnyektől, ezért közelebb húzta, és biztonságosan átölelte.
-Félsz? -kérdezte. Belle gyorsan bólintott. -Akkor gyere.
A hangja meleg, és nyugtatóan kellemes volt, ami kissé megvigasztalta a remegő lányt. Loki felállt a függőágyból, és visszamászott a puha fekhelyére. Intett Belle-nek, hogy feküdjön mellé. Ő egy kis ideig tétovázott, majd megfogta imádott takaróját, és letelepedett az ágyra. A férfi némileg arrébb húzódott tőle, és ismételten jó éjt kívánt.
Csendesség szállt a szobára. Illetve... mégsem. Loki egy darabig tűrte a lány szipogását, de aztán gyertyát gyújtott. Oldalra fordulva látta, hogy Belle, arcát szorosan az óriási párnába fúrva sírdogál. Pokrócát ölelve remegett.
-Mi a baj?... -kérdezte a férfi kedvesen, és látszott rajta, hogy tényleg érdekli, mi van vele.
-Semmi, nyugodtan feküdj vissza, mindjárt befejezem... -győzködte Belle.
-Semmi? Ha nem tudsz aludni, és olyan rémálmaid vannak, amiktől ordítasz, az egyáltalán nem semmi. Na... Bújj ide!
Loki ölelésre nyitotta a karját. De Belle elhúzódott, és összegömbölyödött.
-Hé, nem bántalak... Akkor add ide a kezed! Csak egy baráti kézfogás...hm? Azt hittem, a barátod vagyok -sóhajtotta a férfi. A lány egy ideig csak a plafont nézte, majd mikor Loki már feladta, közelebb kúszott hozzá, hogy érezze jelenlétének melegét, és megfogta puha, csontos kezét. A másik bíztatón rámosolygott.
-És mit álmodtál? -kérdezte hirtelen. Belle szeme újra megtelt könnyel, és mélyebbre vackolta magát a párnába. Így felelt:
-Tudod... Amikor kihoztál a tűzből... Én... Én nem tudom azokat a perceket elfelejteni... Annyira féltem... Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből... Ezt álmodtam.
-Ó... Nos, értem. Meglásd, el fog múlni... Csak most még friss az élmény, és képtelen vagy feldolgozni. De... majd én segítek -ismét sóhajtott fáradtan egyet, majd váratlanul, mint egy szeretetéhes kisgyermek, felkiáltott:
-Na...! Ölelj már meg...!
És kiskutya tekintettel a lányra pillantott. Belle felnevetett, és odabújt Lokihoz.
-Hát jó... Olyan cuki vagy! -dédelgette, majd megnyugodva a férfi mellkasára hajtotta a fejét. -Ne haragudj, kérlek... Loki, én egyáltalán nem gyűlöllek. Hiszen te vagy a legjobb barátom! Veled szeretnék maradni... Csak ezt akartam mondani.
Azzal lemászott a férfiról, és boldogan mosolyogva lehunyta szemét. Ám hirtelen, újra felült.
-Mondd csak... Azért mondtál le a vacsorádról, hogy nekem legyen mit ennem?
Loki bólintott. Tényleg ezért tette, de csak amiatt, mert akkor, pillanatnyilag nagyon dühös volt.
-Jaj... Annyira sajnálom, hogy felidegesítettelek... Nagyon éhes vagy? -kérdezte Belle aggódva.
A férfi megrázta a fejét (pedig olyan érzése volt, mintha egy tüskés marok szorongatná a gyomrát belülről), és így szólt:
-Eleve nem voltam éhes akkor sem. Részben ezért engedtem át neked. Na, jó éjt.
Loki elfújta a gyertyát, és a másik oldalára fordult, tisztes távolságban Belle sötét sziluettjétől. A lány nem tudta mire vélni ezt a hirtelen elhidegülést, hiszen a férfi pár perce még az ölelését élvezte.
A másik oldalon Loki csöndesen sírt. "Éhes vagyok..." nyöszörögte szíve mélyén, és természetesen mind a kétféleképpen értette.
